Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Nobel’

Szerintem idén végre jól döntött a Nobel Bizottság a békedíjról. Tavaly már írtam a pakisztáni lányról, Malala Juszufzairól (már akkor is neki szurkoltam). Ezzel ő lett a legfiatalabb nő, aki valaha Nobel-díjat kapott. 17 éves, állítólag a kémia óráról hívták ki, hogy közöljék vele a hírt. 🙂

De a Bizottság döntése idén nem csak ezért tetszik nekem. Hanem azért is, mert megosztva kapta egy indiai gyermekjogi harcossal. Kailas Szatjarti Indiában küzd a gyerekmunka ellen és a gyermekek iskoláztatásáért. Szép, hogy a díjat egy muzulmán nő és egy hindu férfi egyszerre kapja meg, reméljük Indiában és Pakisztánban is megértik az üzenetet.nobel peace prize 2014

Reklámok

Read Full Post »

A Boszporusz

Évek óta, ha meghallom azt a szót, hogy Boszporusz, Bodnár professzor tengerjog előadása ugrik be. Így valami különleges érzés kerített hatalmába, amikor szerdán – életemben először – átkelhettem rajta (mivel a repülő az ázsiai parton tett le). A pár perces hajóút során gyönyörű látványként tárult elém az az egyveleg, ami Bizáncból, Konstantinápolyból és a mai városból összeállt. És őszintén bevallom, hogy nem azon járt az eszem, hogy a Boszporusz egy természetes tengerszoros, amelynek a nemzetközi jogi helyzetét az 1936. évi Montreux-ben kötött egyezmény szabályozza. A 10 részes féllel rendelkező szerződés szerint a Boszporusz (a Márvány-tengerrel és a Dardanellákkal együtt) Törökország szuverén területe, amelyen békeidőben engedélyezi minden állam hajója számára az áthaladást. A békés célú áthaladás korlátozott azon államok hadihajói számára, amelyek nem rendelkeznek fekete-tengeri parttal. A szoros feletti kontroll az elmúlt évszázadok során sok vitára adott okot, és valószínűleg ez is megbújik a “Kanal Istanbul” terv mögött, amely a természetes vízi úttal párhuzamosan egy mesterséges csatornát is szeretne létrehozni 2023-ra…Boszporusz-hídVegyi fegyverek Szíriában

Az Academic Council on the United Nations System éves konferenciájának nyitó előadását Ahmet Üzümcü, a Vegyifegyver Tilalmi Szervezet főtitkára tartotta. Ahogyan korábban már írtam erről, tavaly ez a szervezet kapta a Nobel-békedíjat. Az előadás rendkívüli részletességgel tért ki a szíriai vegyi fegyverek leszerelésének gyakorlati problémáira. 1300 tonnányi vegyi fegyvert távolítottak el az országból, ez körülbelül a készletek 92%-át jelenti. A fennmaradó kb. 100 tonna kivitele az országból folyamatban van. A semlegesítés, illetve a megsemmisítés az USA és Finnország területén zajlik. A főtitkár hangsúlyozta, hogy a szép eredmények mellett még mindig sok munka vár rájuk, mivel a világon a ’90-es évek végén – felbecsülten – meglévő vegyi fegyvereknek eddig a 80%-át szerelték le, és még mindig jelentős állományok találhatóak több államban is. IMG_3018[1]Török öngól

A konferencia házigazdája a Kadir Has Egyetem, amelynek a rektora, Mustafa Aydin neves török nemzetközi kapcsolatok szakértő. Véleménye szerint a szíriai konfliktus kapcsán a török külpolitika egyértelműen öngólt lőtt azzal, hogy a sikertelen “coalition of the willing” és R2P szervezkedés után elkezdett a kormányváltás érdekében kampányolni. A kormányváltás 3 éve nem jön létre, a konfliktus továbbra is meg van és folyamatos nemzetbiztonsági kockázatot jelent a török állam számára. Nem csak azért, mert a közvetlen szomszédságában van, hanem mivel Törökországban tartózkodik majdnem 800 ezer szíriai menekült. Ők egyébként koránt sem csak a határhoz közeli menekülttáborokban laknak. Isztambulban is sok helyen láthatóak, például az egyetemhez közeli mecset kertjében is tábort vertek. A legtöbb jelenlévő szakértő szerint pedig, az eltelt sok-sok hónap a helyzetükben nem hozott javulást, a török nép egyre frusztráltabb, a nemzetközi közvélemény pedig egyre érdektelenebb irányukba. (Kép hiánya: nem éreztem megfelelőnek lefényképezni őket)

A napi fejtörő

Kb. 100 méterenként van egy mecset vagy dzsámi. Számítottam rá, hogy elég sok lesz, de arra nem, hogy ennyire uralni fogják a várost. A nők öltözéke rendkívül változó, és egyértelműen látható, hogy többé-kevésbé szekularizált világról van szó. De azért egész nap “szúrta a bögyömet”, hogy a Kék mecsetben külön, kicsi, hátsó, elzárt terület van csak a nők számára imádkozásra. Van valami paradoxon abban, hogy elvárják a nőktől a vallásnak megfelelő öltözéket és viselkedést, de közben nem hagyják őket méltó módon imádkozni.IMG_3049[1]

Read Full Post »

Nagyon szeretem a szépirodalmat, mostanában különösen a távoli kultúrák modern íróinak könyveit. Így került elém az 1988-ban irodalmi Nobel-díjat kapott Naguib Mahfouz egyiptomi író egyik kisregénye, a Karnak Café. Sajnos magyarul nem sok minden jelent meg tőle, de angolul szinte minden írása olvasható.

Ő volt az első arab nyelvű író, aki Nobel-díjat kapott, és írásainak jelentősége, mondanivalója jóval túlmutat az arab világon. Folyamatosan a társadalmi feszültségek forrásait kívánja feltárni és megoldást találni a feloldásukra.

Az 1974-ben írott kisregénye, a Karnak Café egyedi stílusú, érdekes olvasmány. Írói stílusa emlékeztet Hemingwayre, nyers, lényegre törő és nehéz témákat feldolgozó. A könyv néhány fiatal történetét meséli el, akik rendszeresen találkoznak Kairó Karnak Café nevű kis kávézójában. Az értelmiségi fiatalok mind hisznek az 1952-es forradalom vívmányaiban, a szekuláris arab nacionalizmusban.

Mégis a megfogalmazott kritikáik miatt a kávézó besúgója bejelenti őket a titkosrendőrségnek, amely egy éjjel elhurcolja őket és folyamatos kínzásokkal próbálják rájuk bizonyítani, hogy a rendszer ellenségei. Kiszabadulásuk után még mindig hisznek a rendszerben és azt gondolják ez a legjobb, ami Egyiptomban lehet. A diktatúra azonban belső ellenségeket keres – a könyv több pontja nagyon emlékeztet a szocialista országok belső ellenségkeresésének történetére és módszereire.

Az író a könyv egyik szereplőjeként E/1-ben meséli a történetet, amelyből kiderül, hogy az egyiptomi társadalom 3 irányvonal mentén oszlik meg: 1) szekuláris arab nacionalizmus, 2) iszlám fundamentalizmus és 3) kommunizmus. Nasszer rendszere az elsőt képviseli, így üldöznek mindenkit, aki a másik kettőt képviseli, vagy aki az elsőt bármilyen kritikával illeti.

A könyv jól rávilágít a társadalom tagjainak gondolkodását megváltoztató 1967-es arab-izraeli háborúra, amely során Egyiptom pár nap alatt súlyos vereséget szenved. A nép büszkesége összetörik és jelentősen frusztrálttá válnak, nem értik hogyan történhetett ez meg. Ez a vereség felszínre hozza, hogy a rendszernek vannak bizonyos “gyengeségei” és az egyiptomi társadalom tagjai közötti különbségek és a széthúzás felerősödik. A vereségből minden áron talpra kívánt állni a társadalom és visszaszerezni az elvesztett területet. Ez új lendületet kapott Anvar Szadat elnök alatt, aki 1970-ben követte Nasszert.

Az 1973-as jóm kippúri háború sikereivel zárul a könyv, de a sorokból kiszűrhető, hogy az író nem elégedett az egyiptomi politikai rendszerrel. Tekintettel a cenzúrára csak a sorok között elbújtatva érezhető, hogy szabadabb, demokratikusabb és liberálisabb értékű államot szeretne, a nép jólétére és előrejutására fenyegetőnek érzi az iszlám fundamentalizmust, amely nem a szép jövő építését segíti elő.

A könyv 40 év után is igencsak aktuális, az Egyiptomban 2 éve tartó zavargások ugyanezeket a kérdéseket feszegetik. A társadalom tagjai széthúznak, rendkívül ellentétes irányokban képzelik el az ország jövőjét, küzd egymással a szekularizmus és az iszlám fundamentalizmus, az állam alapvető jellemzőiről nincs egyetértés. És sajnos a külső szemlélőben az a gondolat is felmerül, hogy megérett-e vajon az egyiptomi társadalom a demokráciára.

Read Full Post »

Nobel-békedíj 2013

Először is szeretnék az előző bejegyzésemmel kapcsolatosan egy helyreigazítást tenni: ma nem a jelöltek, hanem a díjazott személyét tudtuk meg, és december elején már csak az ünnepélyes díjátadásra kerül sor.

És hogy ki is az, aki idén a békedíjat kapta? A Nobel-bizottság a Vegyifegyver Tilalmi Szervezet munkáját jutalmazta idén, nyilván nem véletlenül – tekintettel a szíriai eseményekre.

A vegyifegyverek ellen több humanitárius egyezményt is elfogadott már a nemzetközi közösség a 20. sz. elejétől kezdve. Ezek közül a legátfogóbb az 1993. évi Párizsban létrejött egyezmény, amely a vegyifegyverek kifejlesztésének, gyártásának, felhalmozásának és használatának tilalmáról, valamint megsemmisítéséről szól.

Ezt az egyezményt 190 állam ratifikálta, kettő (Izrael és Myanmar) csak aláírta, hiányzó államok pedig Angola és Észak-Korea. Mindezek ellenére univerzális, mindenkire kötelező tilalmat jelent a vegyifegyverek használatának tilalma. Az egyezmény hatékony betartását biztosítandó hozták létre a részes államok a Vegyifegyver Tilalmi Szervezetet, amely 1997 óta működik, hágai székhellyel.

A Nobel-békedíj tipikusan aktuális békével kapcsolatos erőfeszítéseket honorál, ebben az esetben sem fér kétség ehhez. Szíriában az elmúlt időszakban mind a kormány, mind a felkelők vetettek be ilyen tömegpusztító fegyvereket, amelyek szükségtelenül súlyos szenvedést okoznak és egyáltalán nem csak a katonai célpontok számára károsak. Az ilyen fegyverek tilalmával és megsemmisítésével még az ENSZ Biztonsági Tanács állandó tagjai is egyetértenek, pedig egyébként igencsak különbözően vélekednek a szíriai helyzet rendezéséről.

A szervezet munkájának köszönhetően az elmúlt években jelentősen csökkent a raktáron lévő vegyifegyverek száma, azonban még mindig ismert, hogy jelentős készletek találhatóak az Egyesült Államokban, Oroszországban, Izraelben, és Észak-Koreában. Szíria 1 hónapja csatlakozott az egyezményhez, így az elkövetkező időszakban remélhetőleg biztonságos és jól szervezett módon sikerül “megszabadítani” az ilyen tömegpusztító fegyvereitől.

 

 

Read Full Post »

Pénteken nyilvánosságra hozza a Nobel-békedíj testülete az idei év jelöltjeit. Az előzetes javaslatokat több ezer személy és szervezet teszi meg, az így javasolt személyek közül a bizottság választja ki a néhány jelöltet. A közülük békedíjra kiválasztottat december elején ismerhetjük meg.

A sajtóban azonban folyamatosan felröppenek hírek arról, kiket is javasoltak a díjra idén. Számomra a két legérdekesebb Malala Yousafzai és Putyin. A számunkra kissé nehezen kiejthető nevű, pakisztáni származású lány azzal vívta ki ezt a megtiszteltetést, hogy bátran kiáll a lányok iskoláztatása mellett.

Majdnem pont egy évvel ezelőtt a pakisztáni tálibok megtámadták az éppen iskolába tartó 15 éves lányt, az iskolabuszon ült, amikor rálőttek és 3 golyó érte. Több hónapnyi angliai gyógykezelésnek köszönhetően felépült és azóta Birminghamben él a családjával. Édesapja korábban iskolaigazgató volt Pakisztánban, olyan iskoláé, ahová lányok jártak.

A lány azóta nyíltan kampányol azért, hogy a lányok is járhassanak iskolába annak veszélye nélkül, hogy vallási fanatikusok próbálnák őket megölni. Ennek érdekében alapítványt hozott létre, nyilvános előadásokat tart és nemrégiben az ENSZ-ben is felszólalt. A pakisztáni tálibok szóvivője ezután kijelentette, hogy ha megtalálják újra megpróbálják megölni. Elég szánalmas, ha a világ(uk) egyik fő ellensége egy 16 éves lány…

A másik javasolt személyt úgy érzem nem kell bemutatni, Putyin évek óta vezeti – kifejezetten diktatórikus módon – Oroszországot, és nevéhez kötődik számos véres akció, többek között a csecsen és a grúz háború. Finoman fogalmazva nem gondolom, hogy a Nobel-békedíjat neki kéne megkapni, habár a díj története során kapta már meg nem egy olyan személy, akinek a nevéhez nem csak “békés” döntések kötődnek (pl.: Anvar Szadat, Jasszer Arafat vagy akár Barack Obama).

Szerintem hivatalban lévő elnököknek, kormányfőknek csak rendkívül ritka és indokolt esetben kellene ilyen díjat adni. Sokkal inkább díjaznám az olyan személyek teljesítményét, akik Jean Henri Dunant, Martin Luther King és Andrej Szaharov nyomdokain járnak…

Read Full Post »