Ezen a héten nagyon jól sikerült a Nemzetközi jogi vitakör nevű gyakorlaton a beszélgetés. Témánk a kémkedés volt, és mivel korábban már ígértem, hogy fogok erről írni, most eljött az alkalom.
A kémkedést az egyik legősibb mesterségnek tartják, amellyel a nemzetközi jog először a hadijog keretében foglalkozott. A középkorban még találunk olyan megjegyzést Grotiusnál, hogy az ellenség területén elfogott kém ugyanolyan hadviselőnek minősül, mint a többi katona, ellenség, így szabadon megölhető. Az 1800-as évek végén már megkülönböztetik a kémet az egyenruhás katonáktól, és velük szemben a nemzeti büntetőjog szabályai szerint, bírósági tárgyalás útján lehet eljárni.
Az első írásos nemzetközi hadijogi egyezmények (Hágai egyezmények 1899, 1907, Genfi egyezmények 1949, 1977) pedig tulajdonképpen nem a kémkedést tiltják, hanem csak azt, ha tetten érik a kémet. Ilyenkor a kémmel szemben büntetőeljárást folytathatnak a nemzeti szabályok szerint.
Érdekes módon a békeidőre vonatkozó nemzetközi szabályok között egyet sem találunk, amely kifejezetten a kémkedésről szólna. Az államok amennyire nem szeretik, ha utánuk kémkednek, ugyanannyira nem akarják tiltani, mivel akkor nekik sem lehetne. Így inkább elfogadják, hogy őket is megfigyelik, csak hogy ugyanezt ők is megtehessék. Elvétve akad tilalom, például a parti tengeren áthaladó idegen hajó nem végezhet hírszerző tevékenységet (1982. évi ENSZ Tengerjogi Egyezmény), vagy a diplomáciai képviselet épülete nem használható ilyen jellegű célokra, illetve a diplomaták kötelesek betartani a fogadó állam jogszabályait (1961. évi bécsi egyezmény). Márpedig az államok tipikusan tiltják a nemzeti büntető törvénykönyvükben a kémkedést.
Egyes elméletek szerint a kémkedés azért elfogadható, mert a nemzetközi békét szolgálja, ugyanis így jobban ellenőrizhető az államok rejtett szándéka, céljai. Például hírszerzés útján tudtuk meg, hogy Irán nukleáris fegyvereket fejleszt, és nem csak békés célra dúsítja az uránt, ahogyan azt állítja. Így tehát a nemzetközi közösség és az ENSZ időben tárgyalást tud kezdeni, esélye van a fellépésre még azelőtt, hogy kész helyzet elé kerülne.
Természetesen a hírszerzésnek lehet ilyen jótékony hatása, de akkor következik a kérdés, hogy ki dönti el, mi a jó és a rossz, hol van a határ. Ráadásul ezzel az elmélettel nehezen igazolható például közeli szövetséges állam államfőjének lehallgatása. Kémkedés, illetve mai nevén a hírszerzés mindig volt és lesz, és nehéz megmondani mi lenne a jobb: ha szabályoznák az államok, vagy a kialakult helyzet (sem megengedő, sem tiltó szabály nincs).
Dr. Szalai Anikó honlapja 