Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Posts Tagged ‘béke’

A hetek óta tartó ukrán válság és különösen a néhány nappal ezelőtti krími népszavazás kapcsán jutott eszembe, hogy kicsit írok az államhatárok nemzetközi jogi vonatkozásairól. Ugyanis a médiában egyfelől azt halljuk, hogy jogellenes volt a krími népszavazás, másfelől pedig azt, hogy nincs nemzetközi jogi szabály egy terület elszakadására, önállóságának kikiáltására.

Mindkét állítás igaz is meg nem is. A népek önrendelkezési joga alapján elsőre azt gondolhatnánk, hogy minden nép (és a terület, ahol él) eldöntheti, melyik államhoz kíván tartozni. Ennek természetesen az egyik legdemokratikusabb eszköze a népszavazás. Nekünk magyaroknak ez különösen tetszik, gondolván Sopronra és környékére, és arra, vajon mi lett volna, ha ez a lehetőség más területeken is adott 1920-21-ben…sopron

Azonban egy fontos elemről megfeledkezünk. Az elmúlt 100 év népszavazásai közül azok az elfogadottak, amelyek az érintett állam(ok) beleegyezésével történtek. A soproni népszavazásra osztrák-magyar egyezség alapján került sor, a Dél-Szudán elszakadásáról tartott népszavazásba beleegyezett Szudán, és a skót elszakadást is lehetővé fogja tenni Nagy-Britannia.

Azonban, amikor egy állam nem akarta, hogy egy terület elszakadjon tőle, akkor már bonyolultabb a helyzet. Az állam szuverenitásának része a területi sérthetetlenség, és ezt általában elfogadja a nemzetközi jog egészen addig, amíg tömeges és súlyos emberi jogi jogsértésekre nem kerül sor. Az önrendelkezési jog a gyarmati népek számára megteremtette a gyarmattartótól való elszakadás lehetőségét, azonban ennél sokkal korlátozottabban vonatkozik a nem gyarmati területekre.

A nem gyarmati területek elszakadása esetén marad a közös megegyezés, vagy annak bizonyítása, hogy jogellenes volt a terület megszerzése eredetileg. Például a skótok azzal érvelnek, hogy 1707-ben egy szerződés útján csatlakoztak Angliához, amelyet most fel szeretnének mondani; a balti államok azzal érveltek, hogy erőszakos úton kerültek a Szovjetunióhoz 1940-ben. A Krím esetében azonban egyik sem igaz.

Ráadásul mind a gyarmatok függetlenné válása, mind a hidegháború utáni államszétesések esetén alkalmazott elv volt az uti possidetis ita possideatis, vagyis “úgy birtokoljatok, ahogy eddig is tettétek”. Ez annyit tesz, hogy az adott területnek azokkal a határokkal kell függetlenné válni, amellyel korábban is létezett. Tehát az új állam határai a korábbi gyarmati vagy államon belüli területi határai, például Jugoszlávia szétesésénél a korábbi tagköztársasági határok. Ennek az elvnek a legfőbb értelme, hogy elkerülje a további háborúkat, azonban a gyakorlatban sajnos csak elodázza azokat.

A mesterségesen, hatalmi alapon megállapított államhatárok gyakran nem követték az adott népcsoportok élőhelyét, a megélhetésük és kulturális szokásaik helyét, így például a sok egyenes vonal Afrika térképén a gyarmatosítók asztal melletti osztozkodásának az eredménye és nem az ott élők valódi érdekeinek, helyének a tükre. Számos közösség esetében tehát az uti possidetis elv alkalmazása egy időzített bombához hasonlít, a béke bármikor fegyveres összeütközésbe csaphat át. Gondoljunk csak arra, Magyarország mit próbált tenni az 1930-as évek végén, ’40-es elején, hogy a nemzet elhelyezkedésének megfelelő területeket visszaszerezze.

Krím tehát Ukrajnához tartozik, amelyet ráadásul nem csak az uti possidetis elv, hanem például az 1994-es budapesti memorandum is garantál. Ezt a nemzetközi szerződést aláírta Oroszország. Ennek megfelelően a krími népszavazás semmiképpen nem tekinthető nemzetközi jogszerűnek.

Még a Koszovó-érveléssel sem. Őszintén szólva 10 éve várom (amióta nemzetközi joggal foglalkozom), hogy mikor és ki fogja ezt példaként felhozni… Miért nem jó a párhuzam? Mert Koszovó esetében bizonyított volt a tömeges, tartós és súlyos emberi jogi jogsértések léte, ráadásul ezt sok évnyi háború, borzasztó emberiesség elleni bűncselekmények és a srebrenicai mészárlás előzte meg a volt Jugoszlávia területén. Ukrajna esetében erről szó sincs, és noha bizonyos kisebbségi jogi korlátozásokat bevezettek a kormányváltás hevében a forradalmi erők, gyorsan tisztázódott, hogy nem ez lesz a fő trend.

Az persze egy másik kérdés, hogy ez az egész nemzetközi jogi érvelés változtat-e majd bármit a helyzeten, rábírja-e valaki Oroszországot a jogkövető magatartásra, vagy 100 évvel az első világháború után ez az esemény összehasonlíthatóvá válik a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylettel és megnyit egy új korszakot…WWI

Reklámok

Read Full Post »

A Nemzetközi Bíróság ítéletet hozott Peru és Chile tengeri határvitája ügyében. A 2008 januárjában indult per tárgya a két állam közötti tengeri határvonal kijelölése volt, amely egy 30 éves vitát zárt le a felek között.

Mindkét állam 1947-ben bejelentette igényét a kizárólagos gazdasági övezet 200 tengeri mérföldnyi területére, de nem tudtak megállapodni az egymás között határról. Az 1980-as évek elejére vita keletkezett a terület használatáról, kiaknázásáról Peru és Chile között. A felek és a bíróság is a ‘lassan járj, tovább érsz’ elvet követte, mivel a tényleges eljárás majdnem 5 évig tartott, a bíróságnak pedig több int egy évre volt szüksége, hogy meghozza az ítéletet.

Erről Kosztolányi Dezső egy írásának részlete jutott eszembe (Kosztolányi Dezső: Hollandiában – 1931):

“Hunyorogva nézünk a Vredespaleis (békepalota) karcsú tornyaira, s nem tudjuk, hogy viselkedjünk: levegyük-e a kalapunkat, mint a szentegyház előtt, az eszme magasztosságára gondolva, vagy sírjunk, talán kacagjunk azon, hogy még mindig itt áll, a történtek ellenére is, mint holmi újmódi Janus-templom, mely senkinek se nyújt menedéket. Kaján játéka a véletlennek, hogy a békepalota pont 1913-ban készült el, amikor már a világháború is „elkészült”.

Mindenesetre bemegyünk, tízen-tizenketten. Majdnem mindnyájan más és más nemzetiséghez tartozunk.

Lerakjuk a ruhatárba ernyőnket-botunkat. A ruhatáros követeli egyik társam irattáskáját is. De az nem hajlandó átadni. Arra hivatkozik, hogy jegyzeteit tartja benne, s azokra szükség lehet itt is. Ebből vita támad. Lehunyom a szemem, úgy élvezem ezt a páratlan jelenetet. Alig lépünk be a békepalotába, máris veszekszenek.

A veszekedést fönn mi magunk folytatjuk, közös erővel. Amint járjuk a termet, valamelyikünk megemlíti, hogy ez a palota a néhai orosz cár, II. Miklós indítványára épült, aki már 1898-ban is a népek lefegyverzését sürgette. Micsoda fintora a történelemnek, hogy annak az agyvelejében szülemlett meg a békepalota gondolata, hogy annak a tervét valósították meg, hogy annak az álmát hirdeti ez a kőtömeg, aki később a világ tudatában a hódító háború, a vérontás megszemélyesítője lett, s egy pincében lőtték agyon feleségével, gyermekeivel együtt, éjszaka, mint valami gonosztevőt.

A béke föltétlen barátai, akik mindig megsértődnek azon, hogy kívülük mások is merik kívánni és hirdetni a békét, mosolyognak a cár rosszhiszeműségén. Akadnak egyesek, akik félénken mentegetni próbálják. Ezeket a békebarátok halált megvető bátorsággal támadják, s máris dúl a harc a két párt között, az érvek gépfegyverével, a gyanúsítások fojtó gázával mindaddig, míg ki nem megyünk az utcára.

Szóval tudatom azokkal, akiket érdekel, hogy sehol se lehet oly pompásan veszekedni, mint a hágai békepalotában.”

/Forrás: Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 190. o./

Read Full Post »

Ezen a héten nagyon jól sikerült a Nemzetközi jogi vitakör nevű gyakorlaton a beszélgetés. Témánk a kémkedés volt, és mivel korábban már ígértem, hogy fogok erről írni, most eljött az alkalom.

A kémkedést az egyik legősibb mesterségnek tartják, amellyel a nemzetközi jog először a hadijog keretében foglalkozott. A középkorban még találunk olyan megjegyzést Grotiusnál, hogy az ellenség területén elfogott kém ugyanolyan hadviselőnek minősül, mint a többi katona, ellenség, így szabadon megölhető. Az 1800-as évek végén már megkülönböztetik a kémet az egyenruhás katonáktól, és velük szemben a nemzeti büntetőjog szabályai szerint, bírósági tárgyalás útján lehet eljárni.

Az első írásos nemzetközi hadijogi egyezmények (Hágai egyezmények 1899, 1907, Genfi egyezmények 1949, 1977) pedig tulajdonképpen nem a kémkedést tiltják, hanem csak azt, ha tetten érik a kémet. Ilyenkor a kémmel szemben büntetőeljárást folytathatnak a nemzeti szabályok szerint.

Érdekes módon a békeidőre vonatkozó nemzetközi szabályok között egyet sem találunk, amely kifejezetten a kémkedésről szólna. Az államok amennyire nem szeretik, ha utánuk kémkednek, ugyanannyira nem akarják tiltani, mivel akkor nekik sem lehetne. Így inkább elfogadják, hogy őket is megfigyelik, csak hogy ugyanezt ők is megtehessék. Elvétve akad tilalom, például a parti tengeren áthaladó idegen hajó nem végezhet hírszerző tevékenységet (1982. évi ENSZ Tengerjogi Egyezmény), vagy a diplomáciai képviselet épülete nem használható ilyen jellegű célokra, illetve a diplomaták kötelesek betartani a fogadó állam jogszabályait (1961. évi bécsi egyezmény). Márpedig az államok tipikusan tiltják a nemzeti büntető törvénykönyvükben a kémkedést.

Egyes elméletek szerint a kémkedés azért elfogadható, mert a nemzetközi békét szolgálja, ugyanis így jobban ellenőrizhető az államok rejtett szándéka, céljai. Például hírszerzés útján tudtuk meg, hogy Irán nukleáris fegyvereket fejleszt, és nem csak békés célra dúsítja az uránt, ahogyan azt állítja. Így tehát a nemzetközi közösség és az ENSZ időben tárgyalást tud kezdeni, esélye van a fellépésre még azelőtt, hogy kész helyzet elé kerülne.

Természetesen a hírszerzésnek lehet ilyen jótékony hatása, de akkor következik a kérdés, hogy ki dönti el, mi a jó és a rossz, hol van a határ. Ráadásul ezzel az elmélettel nehezen igazolható például közeli szövetséges állam államfőjének lehallgatása. Kémkedés, illetve mai nevén a hírszerzés mindig volt és lesz, és nehéz megmondani mi lenne a jobb: ha szabályoznák az államok, vagy a kialakult helyzet (sem megengedő, sem tiltó szabály nincs).

 

 

 

Read Full Post »

Mákos bejgli vagy ópium?

Tegnap hozta nyilvánosságra az ENSZ Kábítószer és Bűnözés elleni Hivatala (UNODC) az afganisztáni ópiumtermelés idei évre vonatkozó adatait (a jelentés itt olvasható). 2012-höz képest 49%-kal nőtt az ópiumtermelés, a mákkal beültetett területek nagysága pedig 36%-kal. Ez több mint 209.000 hektárt jelent, ami rekordnak számít. Ezt megközelítő méreteket csak 2007-ben öltött.

Különösen jelentős a növekedés Afganisztán leginkább konfliktus sújtotta területein, amelynek a szakemberek szerint az az oka, hogy a nemzetközi erők kivonása utat nyitott a szervezett bűnözés előtt. A farmereknek jóval nagyobb kereseti lehetőséget jelent az ópium, mint a mák élelmiszer-ipari (vagy akár gyógyszeripari) értékesítése, amelyre ráadásul nem szakosodnak a hadurak.

Az afgán kormány korábban elindított egy Food Zone nevű programot (jelentős nemzetközi támogatással), amelynek a keretében a mezőgazdaságból élőket próbálták segíteni, hogy élelmiszer-növényeket és gabonát termeljenek, illetve hatékonyabban üldözni a kábítószer-előállítókat. Ez a program azonban 2012. végén szintén véget ért, így az abba bevont területek jelentős része is visszaállt a máktermesztésre.

Az ópium-előállítás növekedésében a fentiek mellett az is szerepet játszhatott, hogy a tavalyi évben nőtt a kereslet az ópium iránt, és így nőtt a “világpiaci” ára is. A térség biztonságát veszélyeztető ördögi kör megtörése valószínűleg csak akkor sikerülhet, ha nem lesz (ekkora) kereslet a kábítószerek iránt. Ugyanis amíg van kereslet, addig a világ egyik legszegényebb országában élők inkább termelik a mákot ópium céljára, amelyből kicsivel több pénzt keresnek. Azonban ezáltal nő a szervezett bűnözés, megerősödnek a helyi bűnözői csoportok és hadurak, és az állam még inkább gyengül az adott térségben. Így a térség legális kereseti lehetőségei, életszínvonala még inkább beszűkül, a lakosság még kiszolgáltatottabb.

Tehát amikor a kábítószerek legalizálásáról van szó a nyugati világban, vagy legalábbis arról a gondolatról, hogy miért ne szívhatna mindenki azt, amit akar, akkor érdemes végiggondolni, hogy ezzel várhatóan tovább növekedne a szervezett bűnözés, és számos térség biztonsága tovább romlana.

 

Read Full Post »

Nagyon szeretem a szépirodalmat, mostanában különösen a távoli kultúrák modern íróinak könyveit. Így került elém az 1988-ban irodalmi Nobel-díjat kapott Naguib Mahfouz egyiptomi író egyik kisregénye, a Karnak Café. Sajnos magyarul nem sok minden jelent meg tőle, de angolul szinte minden írása olvasható.

Ő volt az első arab nyelvű író, aki Nobel-díjat kapott, és írásainak jelentősége, mondanivalója jóval túlmutat az arab világon. Folyamatosan a társadalmi feszültségek forrásait kívánja feltárni és megoldást találni a feloldásukra.

Az 1974-ben írott kisregénye, a Karnak Café egyedi stílusú, érdekes olvasmány. Írói stílusa emlékeztet Hemingwayre, nyers, lényegre törő és nehéz témákat feldolgozó. A könyv néhány fiatal történetét meséli el, akik rendszeresen találkoznak Kairó Karnak Café nevű kis kávézójában. Az értelmiségi fiatalok mind hisznek az 1952-es forradalom vívmányaiban, a szekuláris arab nacionalizmusban.

Mégis a megfogalmazott kritikáik miatt a kávézó besúgója bejelenti őket a titkosrendőrségnek, amely egy éjjel elhurcolja őket és folyamatos kínzásokkal próbálják rájuk bizonyítani, hogy a rendszer ellenségei. Kiszabadulásuk után még mindig hisznek a rendszerben és azt gondolják ez a legjobb, ami Egyiptomban lehet. A diktatúra azonban belső ellenségeket keres – a könyv több pontja nagyon emlékeztet a szocialista országok belső ellenségkeresésének történetére és módszereire.

Az író a könyv egyik szereplőjeként E/1-ben meséli a történetet, amelyből kiderül, hogy az egyiptomi társadalom 3 irányvonal mentén oszlik meg: 1) szekuláris arab nacionalizmus, 2) iszlám fundamentalizmus és 3) kommunizmus. Nasszer rendszere az elsőt képviseli, így üldöznek mindenkit, aki a másik kettőt képviseli, vagy aki az elsőt bármilyen kritikával illeti.

A könyv jól rávilágít a társadalom tagjainak gondolkodását megváltoztató 1967-es arab-izraeli háborúra, amely során Egyiptom pár nap alatt súlyos vereséget szenved. A nép büszkesége összetörik és jelentősen frusztrálttá válnak, nem értik hogyan történhetett ez meg. Ez a vereség felszínre hozza, hogy a rendszernek vannak bizonyos “gyengeségei” és az egyiptomi társadalom tagjai közötti különbségek és a széthúzás felerősödik. A vereségből minden áron talpra kívánt állni a társadalom és visszaszerezni az elvesztett területet. Ez új lendületet kapott Anvar Szadat elnök alatt, aki 1970-ben követte Nasszert.

Az 1973-as jóm kippúri háború sikereivel zárul a könyv, de a sorokból kiszűrhető, hogy az író nem elégedett az egyiptomi politikai rendszerrel. Tekintettel a cenzúrára csak a sorok között elbújtatva érezhető, hogy szabadabb, demokratikusabb és liberálisabb értékű államot szeretne, a nép jólétére és előrejutására fenyegetőnek érzi az iszlám fundamentalizmust, amely nem a szép jövő építését segíti elő.

A könyv 40 év után is igencsak aktuális, az Egyiptomban 2 éve tartó zavargások ugyanezeket a kérdéseket feszegetik. A társadalom tagjai széthúznak, rendkívül ellentétes irányokban képzelik el az ország jövőjét, küzd egymással a szekularizmus és az iszlám fundamentalizmus, az állam alapvető jellemzőiről nincs egyetértés. És sajnos a külső szemlélőben az a gondolat is felmerül, hogy megérett-e vajon az egyiptomi társadalom a demokráciára.

Read Full Post »

A béke nemzetközi napja

Szeptember 21. a béke nemzetközi napja. Az ENSZ Közgyűlése először 1982-ben hirdette meg, 2002 óta rendszeresítette a mai napra.

Első hallásra a béke elvont ideának tűnhet, amelyért mi – nem diplomaták, miniszterek -, nem nagyon tudunk mit tenni. Ez azonban igen távol áll a valóságtól. Ez a nap nem csak a nemzetközi békéről szól, hanem minden szintű békéről.

Tanuld meg békésen rendezni a konfliktusokat, megfelelően kommunikálni, szeretni és tisztelni az embereket, kiállni az alapvető emberi értékek mellett és máris sokat tettél!

Read Full Post »

Tegnap volt 100 éve, hogy megnyitott Hágában a Béke-palota. Sokan álltak mögötte, de mind közül talán a legtöbbet Andrew Carnegie tett érte. Az önéletrajzi írását (A. Carnegie: Autobiography of Andrew Carnegie, London, 1920.) olvasva egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy pont őt tudták meggyőzni arról, adományozzon erre a célra 1,5 millió dollárt. Jelen világunk elképesztően sokat tanulhatna tőle az emberszeretetről és a valódi értékekről.

Carnegie szegény skót családból származott, akik kivándoroltak Amerikába 1848-ban. Ő ekkor 13 éves volt és a család napi betevőjének előállításában kellett részt vennie, így mindösszesen 7 osztályt végzett. Az iskolai képzettség hiánya ellenére éleslátással, logikával és érzelmi intelligenciával egyaránt megáldott ember volt. Napról napra küzdötte fel magát vasgyári segédmunkásból acélmágnássá. Könyvében nyíltan ír sikereinek okáról: a szorgos és kemény munka, a tisztesség és becsület, az embertársaival való korrekt bánásmód és a folyamatos önképzés. Mindig kíváncsi volt a szakmája és a világ eseményeire, fejlesztésekre, kutatásokra.

Carnegie rendkívül fontosnak ítélte a befektetéseket, és hogy a cég vezetője ne a saját javára vegye ki folyamatosan a pénzt a vállalkozásból, hanem forgassa azt vissza, vagy javítsa vele a dolgozók körülményeit. Kiválóan szemlélteti az amerikai ipari forradalom hétköznapjait az 1800-as évek második felében, rávilágítva mi vezetett (többek között) Amerika felemelkedéséhez.

Élete vége felé egyre jobban foglalkoztatta a nemzetek közötti béke kérdése, már az 1900-as évek elején azt jegyezte fel naplójába, hogy hamarosan el kell jönnie a kornak, amikor teljes mértékben tilos lesz a háború. Mint tudjuk, a háború korlátozása 1919 és 1945 között egyre szélesedő körben megvalósult, habár a mai napig nem teljes. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy 1904-ben létrehozta a Carnegie Alapítványt a Béke-palota felépítésére, későbbi kezelésére és a benne elhelyezett könyvtár működtetésére. Élénk figyelemmel kísérte az 1899-es és 1907-es hágai konferenciákat, amelyeknek fő motivációja a világbéke elősegítése volt.

Carnegie körülbelül 4000 könyvtárat alapított világszerte, mivel vallotta, hogy az emberi felemelkedés fő kulcsa a tanulás és olvasás. A világ működésének jobb megértése érdekében 1910-ben létrehozott egy globális think tank-et Carnegie Endowment for International Peace néven, amely a mai napig a világ egyik legbefolyásosabb non-profit agytrösztje a nemzetközi kapcsolatok terén.

Önéletrajzi írása a kikapcsolódás és érdekes történelmi információk megismerése mellett megihleti az olvasót és rávilágít arra, hogy nem szükséges nagy vagyon ahhoz, hogy ezek az értékek mentén éljünk.

Read Full Post »

« Newer Posts