A gazdaság- és nemzetközi kapcsolatok tudománya évtizedek óta foglalkozik azzal, hogyan lehet a világ elmaradott térségeit fejleszteni. A nemzetközi fejlesztés (NEFE) megvalósítása 2 fő vonalon fut: a nemzetközi szervezetek keretében (multilaterálisan) és a bilaterális kapcsolatok keretében. A fejlett világ adja hozzá a támogatást, amelyet vagy közvetlenül pénzként, vagy projektek keretében, egyéb módon juttatnak a fejlődő államoknak.
A legtöbb fejlett államnak kialakult nemzetközi fejlesztési stratégiája és politikája van, amelynek a keretében meghatározza a számára fontos prioritásokat és annak megfelelően támogatja a fejlesztéseket. A magyar állam tavaly pótolta a sok éves elmaradást: elfogadta a NEFE-stratégiát és idén júliusban hatályba lépett a NEFE-törvény is.
Igaz, hogy a stratégia különösen nyúlfarknyi, alig több egy oldalnál, de legalább van. A magyar állam jelenleg a GDP-je 0,1%-át fordítja nemzetközi fejlesztésre, noha 2009-ben az EU-ban kötelezettséget vállalt arra, hogy ezt 0,3%-ra növeli. A vállalás teljesítése minden bizonnyal nem mostanában fog megtörténni, de a 0,1%-nyi 28 milliárd Ft. elköltése is lehetne még tudatosabb, megfontoltabb.
Ennek az összegnek a 3/4-ét a multilaterális rendszerben létező “nagy-közös-kalapba” öntjük, ahol a preferenciáinkat egyáltalán nem tudjuk képviselni. A maradékot bilaterális együttműködések keretében létesített projektekben költjük el, ahol már tudjuk érvényesíteni a nemzetpolitikai érdekeket és egyértelmű a támogatott számára, hogy a segítség a magyar államtól jön. A bilaterális együttműködésre szánt pénz fele Ukrajnában és Szerbiában szolgál a határon túli magyarok helyzetének javítására, míg csak az 5%-át fordítjuk a legfejletlenebb térségekre.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy itt Közép-Európa szélén miért kéne szolidárisnak lennünk és pénzt költenünk az elmaradott térségekre. Erre nagyon egyszerű a válasz: mert ha nem tesszük, akkor azokból a térségekből jönnek ide, és kérik a jobb életet Röszkénél, Barcson, Szentgotthárdnál és hasonló helyeken…