Napjainkra az ENSZ közgyűlési határozatok szélesebb körben vonják be a társadalmat a jog védelme érdekében, sokkal gyakrabban találunk utalást a civil szféra és a nem kormányzati szervezetek szerepére, az oktatásra, és a média jelentőségére, mint a hidegháború idején. Az ENSZ egyes szervei közötti együttműködés és tapasztalatcsere is sokrétűbbé vált, sőt ugyanez elmondható az ENSZ emberi jogokkal foglalkozó szervei és más nemzetközi szervezetek közötti viszonyrendszerben is. A nemzetközi közösség felismerte, hogy a béke védelme nem ott kezdődik, hogy az agresszort megpróbáljuk „leállítani”, hanem a társadalom apró rezdüléseit kell megfigyelni, feltérképezni a veszélyes trendeket, és odafigyelni a sebezhető csoportokra (kisebbségek, nők, gyerekek, stb.).
Ezt a védelmet az ENSZ Közgyűlése az elmúlt évtizedekben egyezményeken és határozatokon keresztül próbálta megteremteni. Mind a faji megkülönböztetés tilalmáról szóló 1965. évi egyezmény, mind a kisebbségek és az őslakosok jogairól szóló Nyilatkozatok minimumkövetelményeket állapítanak meg, azonban míg az első jogilag kötelező, addig a második kettő csak ajánlás jellegű. Nem szabad azonban alábecsülni ezeknek a határozatoknak a jelentőségét, mivel az ENSZ Közgyűlésben a világ összes államának képviselői fogadták el, és tanúsítják az állami gyakorlat fejlődésének irányát, amely remélhetőleg pozitívan befolyásolja a szokásjog képződését is ezen a területen.
Az ENSZ dokumentumai a kisebbségektől külön kezelik az őslakosok helyzetét, azonban ez nem jelenti azt, hogy az őslakosokat ne illetné védelem a Kisebbségi Nyilatkozat vagy például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. cikke alapján. Elméletileg az őslakosok és a kisebbségek védelme közötti különbség abban állna, hogy az előbbinek csoport szinten is vannak jogai, míg az utóbbinak csak egyéni szinten, azonban a kisebbségi Nyilatkozat szövege nem ezt tükrözi. További lényeges különbségnek tekinthető, hogy a népeket, nemzeteket megillető önrendelkezési jog egyértelműen megilleti az őslakos népeket, míg a kisebbségeket nem. Ennek azonban kivételét láttuk például a koszovói albánok esetében. Ráadásul a belső önrendelkezési jog gyakorlása erőteljesen hasonlít a csoportosan gyakorolt kisebbségi jogokhoz (például a politikai döntéshozatalban és jogalkotásban való részvétel, önkormányzás lehetőségei).
Az állami gyakorlat a kisebbségekkel szemben tipikusan az alábbi megközelítés valamelyikét alkalmazza: elimináció, asszimiláció, megtűrés, védelem és integráció. A kisebbség kiirtását és kényszerített asszimilációját tiltja a nemzetközi jog, az emberi jogi egyezmények és Nyilatkozatok pedig a védelmét irányozzák elő. A jól megvalósított védelem magát az integrációt teremti meg, amely esetben az etnikailag, vallásilag és/vagy nyelvileg plurális társadalom békésen és „egészséges módon”, összehangoltan működik, a sokszínűségét megőrizve, mégis egységes társadalmi tudattal.
Csak olyan univerzális szintű szabályozás fogadható el, amely lefedi mind az etnikai, nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségeket is. Tulajdonképpen a védelem megvalósítása nem határolható el az állam működésétől, az része a „jó kormányzás – good governance” követelményének. Az őslakos népek védelme is azokban az államokban különösen fontos, ahol ők kisebbségben vannak, így helyzetük hasonlít a kisebbségekéhez. Ennek megfelelően elképzelhető lenne a kisebbségek és az őslakosok védelmének biztosítása egy nemzetközi egyezmény alapján, ez a gondolat azonban még nem vert gyökeret az ENSZ Közgyűlésben.
Ha ezt a témát még alaposabban szeretnéd megismerni, kattints ide.
Dr. Szalai Anikó honlapja 