A Nemzetközi Bíróság ítéletet hozott Peru és Chile tengeri határvitája ügyében. A 2008 januárjában indult per tárgya a két állam közötti tengeri határvonal kijelölése volt, amely egy 30 éves vitát zárt le a felek között.
Mindkét állam 1947-ben bejelentette igényét a kizárólagos gazdasági övezet 200 tengeri mérföldnyi területére, de nem tudtak megállapodni az egymás között határról. Az 1980-as évek elejére vita keletkezett a terület használatáról, kiaknázásáról Peru és Chile között. A felek és a bíróság is a ‘lassan járj, tovább érsz’ elvet követte, mivel a tényleges eljárás majdnem 5 évig tartott, a bíróságnak pedig több int egy évre volt szüksége, hogy meghozza az ítéletet.
Erről Kosztolányi Dezső egy írásának részlete jutott eszembe (Kosztolányi Dezső: Hollandiában – 1931):
“Hunyorogva nézünk a Vredespaleis (békepalota) karcsú tornyaira, s nem tudjuk, hogy viselkedjünk: levegyük-e a kalapunkat, mint a szentegyház előtt, az eszme magasztosságára gondolva, vagy sírjunk, talán kacagjunk azon, hogy még mindig itt áll, a történtek ellenére is, mint holmi újmódi Janus-templom, mely senkinek se nyújt menedéket. Kaján játéka a véletlennek, hogy a békepalota pont 1913-ban készült el, amikor már a világháború is „elkészült”.
Mindenesetre bemegyünk, tízen-tizenketten. Majdnem mindnyájan más és más nemzetiséghez tartozunk.
Lerakjuk a ruhatárba ernyőnket-botunkat. A ruhatáros követeli egyik társam irattáskáját is. De az nem hajlandó átadni. Arra hivatkozik, hogy jegyzeteit tartja benne, s azokra szükség lehet itt is. Ebből vita támad. Lehunyom a szemem, úgy élvezem ezt a páratlan jelenetet. Alig lépünk be a békepalotába, máris veszekszenek.
A veszekedést fönn mi magunk folytatjuk, közös erővel. Amint járjuk a termet, valamelyikünk megemlíti, hogy ez a palota a néhai orosz cár, II. Miklós indítványára épült, aki már 1898-ban is a népek lefegyverzését sürgette. Micsoda fintora a történelemnek, hogy annak az agyvelejében szülemlett meg a békepalota gondolata, hogy annak a tervét valósították meg, hogy annak az álmát hirdeti ez a kőtömeg, aki később a világ tudatában a hódító háború, a vérontás megszemélyesítője lett, s egy pincében lőtték agyon feleségével, gyermekeivel együtt, éjszaka, mint valami gonosztevőt.
A béke föltétlen barátai, akik mindig megsértődnek azon, hogy kívülük mások is merik kívánni és hirdetni a békét, mosolyognak a cár rosszhiszeműségén. Akadnak egyesek, akik félénken mentegetni próbálják. Ezeket a békebarátok halált megvető bátorsággal támadják, s máris dúl a harc a két párt között, az érvek gépfegyverével, a gyanúsítások fojtó gázával mindaddig, míg ki nem megyünk az utcára.
Szóval tudatom azokkal, akiket érdekel, hogy sehol se lehet oly pompásan veszekedni, mint a hágai békepalotában.”
/Forrás: Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 190. o./
Dr. Szalai Anikó honlapja 
Vélemény, hozzászólás?