Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2014. február

Nemrégiben lehetett hallani, hogy megint kihalt egy nyelv. Ez nem szokatlan jelenség napjainkban, a számítások szerint minden második héten kihal egy nyelv. És ha ez a folyamat nem gyorsul, hanem így marad, akkor 100 év múlva a ma létező, körülbelül 7000 nyelv több mint fele el fog tűnni.

A nemzetközi közösség évtizedek óta univerzális egyezmények keretében védi a veszélyeztetett növény- és állatfajokat, a természeti sokszínűséget, azonban a kihalófélben lévő nyelvekről ez nem mondható el. A nyelv kihalásával nem pusztán szavakat és mondatszerkezeteket vesztünk. Minden nyelvben benne él az azt beszélő közösség kollektív történelme, és tükre a körülöttük lévő természetnek, világnak és a gondolkodásmódjuknak.

dodo1

Az egyetlen univerzális emberi jogi egyezmény, amely védi a kisebbségi nyelveket is, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. 27. cikke szerint: “Olyan államokban, ahol a nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.”

Nem kötelező dokumentumok szintjén jobban áll az ENSZ, az UNESCO keretében – különösen a 2000-es évek eleje óta – nagy hangsúlyt fektetnek a kulturális sokrétűség ápolására, amelynek központi eleme az anyanyelv ápolása.

Európában magasabb szintű a védelem, az Európa Tanács keretében 1992-ben létrejött a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Ez az egyezmény “á la carte” jellegű, az aláíró államok válogathatnak a benne foglalt oktatásügyi, közigazgatási, bírósági, médiabeli, gazdasági, kulturális és társadalmi életbeli nyelvhasználat védelmének egyes kötelezettségei közül. Ezt az egyezményt 25 európai állam ratifikálta, köztük Magyarország is.

Nyolc állam csak aláírta, de valamilyen okból kifolyólag még nem ratifikálta azt. Közéjük tartozik Franciaország is, amely alkotmányos problémákra hivatkozva nem erősítette meg 1999 óta. Ez hamarosan megváltozhat, ugyanis 2014. január végén a francia nemzetgyűlés nagy többséggel elfogadta azt. Már csak a szenátuson kell “átmennie”, és kisebb csoda tanúi lehetünk. Franciaország ugyanis megrögzötten tagadja a kisebbségek létét és a kisebbségi jogok szükségességét. A francia alkotmány felett úgy tűnik lejárt az idő, ugyanis az elmúlt 10 évben számos önkormányzat és a média is egyre nyitottabbá vált a kisebbségi nyelvek (pl.: breton, elzászi, katalán, korzikai, kreol) használatára a gyakorlatban.

A nyelv, ahogyan minden más is, folyamatosan változik. A magyar nyelv sem az, ami volt 300 vagy 800 évvel ezelőtt. A kihalás azonban mégsem szimplán csak átváltozása a nyelvnek, és a létező kulturális sokszínűség az életet magát szépíti.

Read Full Post »

A Nemzetközi Bíróság ítéletet hozott Peru és Chile tengeri határvitája ügyében. A 2008 januárjában indult per tárgya a két állam közötti tengeri határvonal kijelölése volt, amely egy 30 éves vitát zárt le a felek között.

Mindkét állam 1947-ben bejelentette igényét a kizárólagos gazdasági övezet 200 tengeri mérföldnyi területére, de nem tudtak megállapodni az egymás között határról. Az 1980-as évek elejére vita keletkezett a terület használatáról, kiaknázásáról Peru és Chile között. A felek és a bíróság is a ‘lassan járj, tovább érsz’ elvet követte, mivel a tényleges eljárás majdnem 5 évig tartott, a bíróságnak pedig több int egy évre volt szüksége, hogy meghozza az ítéletet.

Erről Kosztolányi Dezső egy írásának részlete jutott eszembe (Kosztolányi Dezső: Hollandiában – 1931):

“Hunyorogva nézünk a Vredespaleis (békepalota) karcsú tornyaira, s nem tudjuk, hogy viselkedjünk: levegyük-e a kalapunkat, mint a szentegyház előtt, az eszme magasztosságára gondolva, vagy sírjunk, talán kacagjunk azon, hogy még mindig itt áll, a történtek ellenére is, mint holmi újmódi Janus-templom, mely senkinek se nyújt menedéket. Kaján játéka a véletlennek, hogy a békepalota pont 1913-ban készült el, amikor már a világháború is „elkészült”.

Mindenesetre bemegyünk, tízen-tizenketten. Majdnem mindnyájan más és más nemzetiséghez tartozunk.

Lerakjuk a ruhatárba ernyőnket-botunkat. A ruhatáros követeli egyik társam irattáskáját is. De az nem hajlandó átadni. Arra hivatkozik, hogy jegyzeteit tartja benne, s azokra szükség lehet itt is. Ebből vita támad. Lehunyom a szemem, úgy élvezem ezt a páratlan jelenetet. Alig lépünk be a békepalotába, máris veszekszenek.

A veszekedést fönn mi magunk folytatjuk, közös erővel. Amint járjuk a termet, valamelyikünk megemlíti, hogy ez a palota a néhai orosz cár, II. Miklós indítványára épült, aki már 1898-ban is a népek lefegyverzését sürgette. Micsoda fintora a történelemnek, hogy annak az agyvelejében szülemlett meg a békepalota gondolata, hogy annak a tervét valósították meg, hogy annak az álmát hirdeti ez a kőtömeg, aki később a világ tudatában a hódító háború, a vérontás megszemélyesítője lett, s egy pincében lőtték agyon feleségével, gyermekeivel együtt, éjszaka, mint valami gonosztevőt.

A béke föltétlen barátai, akik mindig megsértődnek azon, hogy kívülük mások is merik kívánni és hirdetni a békét, mosolyognak a cár rosszhiszeműségén. Akadnak egyesek, akik félénken mentegetni próbálják. Ezeket a békebarátok halált megvető bátorsággal támadják, s máris dúl a harc a két párt között, az érvek gépfegyverével, a gyanúsítások fojtó gázával mindaddig, míg ki nem megyünk az utcára.

Szóval tudatom azokkal, akiket érdekel, hogy sehol se lehet oly pompásan veszekedni, mint a hágai békepalotában.”

/Forrás: Kosztolányi Dezső: Európai képeskönyv, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1979. 190. o./

Read Full Post »